Cikkek
Beszél? Nem beszél? Jól beszél?
Minden szülő aggódva figyeli gyermeke fejlődését. Közösségi oldalakon olvasható kérdések mutatják, mennyire tanácstalanok a szülők a gyermekük fejlődését illetően.
Azt gondolom, hogy a beszéd nagyon jó mutatója egy kisgyermek fejlődési irányának és ütemének.
Mert mi is történik, mielőtt egy kisgyermek
beszélni kezd?
Mozgásfejlődése az elfordulás, kúszás, mászás, felállás, járás állomásokon töretlenül halad előre. Míg ezeket meglépi, az idegrendszeri érés is párhuzamosan folyik, mindig szoros összefüggésben a motoros fejlődéssel.
Halad a szociális fejlődésben is. Képes tekintetkontaktust felvenni és tartani, dallamokat, az anyanyelv hangjait tartalmazó szótagokat produkálni a hangjával, és fontos jellemzője, hogy „válaszol” a felnőtt hangadására. Nagyon fontos állomása a kommunikációs fejlődésnek, hogy az anyai
gondoskodást képes lesz „hívni”, vagyis jeleket adni, amire az anyák ösztönösen reagálnak, ezzel megerősítik a baba kapcsolathívó jeleit, így megérti
a baba, hogy hangadásának és testi jeleinek értelme van, nem csak megtörténnek vele a dolgok.
Ahogy megfogja, rázza, zörgeti, ütögeti a játékait, megtanulja azt, hogy tevékenységének következménye, várható eredménye van. Ha a talajhoz
ütögeti, akkor nagyot szól az a csörgő, de, ha színes is, lehet nézegetni, forgatni, megízlelni – csupa felfedeznivaló titok a Világból! Eközben megismerkedik fogalmakkal, amiket a környezet vagy megnevez, vagy még nem, de a világ sokszínűségének tapasztalata már a szemlélőé, jelen
esetben a babáé!
Később, 1,5-2 éves kor között már kis felfedezők, „kis fizikusok”. Emléknyomokkal rendelkeznek eddigi tevékenységeikről, ezek eredményeiről, amik tárolódnak, összegződnek, kategorizálódnak – így a kisgyerek már képes előrevetíteni tevékenységeinek következményeit – hogy aztán majd ki is
próbálja a tervét. Nem azért szedi szét a játékot, mert „csak rombolni tud”, vagy dobja le a cumiját az erkélyről, mert „tudja, hogy mivel tehet rosszat”, hanem, mert van egy elképzelése, hogy mi lesz akkor, ha a cumit ledobja, és le is ellenőrzi, hogy így történt-e. A kockákból a tornyot ledönti, aztán
ismét felépíti azért, hogy ledönthesse. Mert már előre tudja, hogy az milyen nagyszerű móka.
…és közben folyamatosan megfigyel. Érdeklődve, kíváncsian figyeli a környezetét. Ha elleste, hogy az anya őt hogyan eteti, megteszi ő is a babáival, megfigyeli, hogy a felnőttek hogyan telefonálnak, és ő is járkál fel-alá a szobában, míg babanyelven mondja a magáét az akkor telefonnak használt építőkockába. Utánozza a szirénázó kocsi hangját, miközben tologat valamit, mert jól megfigyelte, hogy ez így van a Világban. És akkor, neki,
egyáltalán nem fontos, hogy az, amit „nénózva” tologat, egy igazi mentőautó pontos utánzata legyen.
Végül, ha ennyi örömöt, sikert és boldogságot szerzett meg magának egy kisgyerek, elérte, hogy fel tudja fedezni a világot és az a felfedezés öröm és nagyon izgalmas, akkor az is szükséges, hogy ezt az örömöt megossza másokkal. Örömmel néz fel anyjára, ha sikerült valamit véghezvinnie. Vagy
várja, hogy felvegyék a földről a cumiját, hogy más is osztozhasson abban az örömben, hogy milyen izgalmas is játszani a gravitációval – és újra
ledobja és újra várja… Ha viszont egy ismeretlen lény érkezik például egy kutya formájában, gyorsan anyjára, apjára néz, hogy leolvassa az ő arcukról, miként reagáljon az újdonságra. Az addigi tárgy-én kapcsolat egyenes vonala a környezet beépítésével háromszöggé teljesül, és kialakul
A Kommunikáció.
Két éves kora után nagyon szereti megtenni, amire kérik – merthogy már képes rá! Megérti, amit kérnek tőle és kedve szerint megcsinálja azt. A rutinszerű dolgokban már egészen biztos ebben az életkorban, de képes arra is, hogy megértse azokat a dolgokat, amik a rutintevékenységeken kívül érkeznek hozzá. Például a pelust fürdés előtt eddig mindig a szemétbe dobta, ez mindig is a kisded dolga volt, amit élvezettel meg is csinált, de most megkérjük arra, hogy a pelust a papának adja oda, aki épp viszi le a szemetet. És ekkor a jól fejlődő kétéves megérti és a rutint elvetve a papának adja a kidobnivaló pelenkáját. Vagyis: gesztusokkal való megerősítés nélkül képes megérteni a hozzá intézett beszédet, akár túl a rutinszerű dolgokon.
Ha minden „összeállt”: megfelelően érti a hozzá intézett beszédet, kíváncsian fordul a világhoz, elképzelései, emlékei és tervei vannak a dolgok
folyásáról, megfigyeli és eljátssza a világban tapasztaltakat, a tárgyakkal való manipuláció során megismert egy csomó fogalmat és tulajdonságot,
amit a környezete nevesített is, ezen fogalmak szerint már tud csoportosítani, kategorizálni, elvonatkoztatni, sikereket élt meg a támogató,
ösztönző és elfogadó környezetében, a hangadásait mindig megerősítés koronázta és a motoros fejlődése is eljutott arra a szintre, hogy a tónus- és vesztibuláris szabályozása lehetővé teszi, hogy tekintetkontaktust felvegyen, tartson, figyelje a felnőtt arcát és szájmozgását és képessé teszik biztos,
önálló helyváltoztatásra, biztonságuk teljes tudatában – akkor biztosan beindul egy kreatív nyelvhasználat, mellyel képesek lesznek kifejezni akaratukat, vágyaikat, örömüket vagy bánatukat. Mindazon dolgokat, amiért valóban beszélünk.
De mi történik akkor, ha ez a fejlődéstörténet nem így zajlik? Hol lehet „elcsúszni”? Mi lesz a következménye?
Gyakran előfordul, hogy a babák pl. tónusszabályozási problémák miatt kissé megkésnek a fejlődésben. Ez a késés az idegrendszeri érés ütemét is megbontja, vagyis a motoros emléknyomok leképeződése elmarad, vagy gyengébb intenzitású lesz. Ez az állapot magával vonhat bizonyos
irritáltságot, diszkomfort érzést a baba részéről. A gyermekek fejlődésük során ismerkednek a környezeti ingerekkel, mert belső szükségletük van
erre. Mindenekelőtt tapintásos és egyensúlyi ingerekre van szükségük még csecsemőkorban, erre épül rá majd a kisdedeknél az ízérzés, a látás és a
hallás gazdag ingerrepertoárja. Megtanulja a baba ezen ingereket szelektálni, csoportosítani, kategorizálni, kiszűrni a feleslegeseket és élénken reagálni a fontos ingerekre. Így lehetővé válik, hogy megfigyelje a külvilágot, de ha nem tudja kiszűrni a számára kevésbé fontos történéseket, akkor csak
csapongás lesz a tevékenysége az elmélyült szemlélődés helyett. Nem találja az oksági összefüggéseket, nem lesz előre tervezett tevékenysége, nem
tudja leutánozni a felnőttek viselkedését és adaptálni az ő játék-világára, ami a szimbolikus gondolkodás alapja. Az ajtó nyitás-csukás monoton tevékenysége nem elégít ki egy gondolattal teli okos kisgyereket, de más elfoglaltságot még nem képes kitalálni, hiányoznak a korábbi tevékenységek, mozgásminták emlék-lenyomatai és következményeinek feldolgozása. Így elmarad az élmény megosztása, hisz nincs kitörő élmény, nincs igazán külvilágra figyelés sem, hisz biztonságosabban lehet múlatni az időt a megszokott tevékenység monotonitása mögé rejtőzve. A kortárs csoport pedig
még félelmetesebb egy ilyen kisgyerek szemével nézve – csupa számára érthetetlen helyzettel kerül szembe, ami folyamatos reagálást igényel tőle, ami viszont neki nagyon nehezen megy. „Biztonságba húzódik” a bölcsiben, óvodában, elkerüli a társaságot, a „polc alatt” vagy a sarokban játszik egyedül, valamit matatva, vagy tologatva. A beszéde késik, mert a játék elmaradása miatt hangutánzók hangoztatására sem volt késztetve – ha nincs tervezett szituációs játék miért berregne az az autó, vagy ugatna a kutya? Nem igazán edzette a beszédképző szerveket, kifejező tevékenység híján a
kommunikáció is elmarad, a tónusszabályozási eltérés nem segíti a fej emelését, emiatt gyakran a tekintetkontaktus felvétele és tartása is hiányos, a
szájra irányuló figyelem nagyon rövid életű lesz. Az ingerek „háttérzajként” funkcionálnak, és egyre inkább leszokik arról, hogy reagáljon rájuk. A
játék közben nem figyel fel a nevére, pláne nem arra, amit esetleg kérnek tőle. Egyre több a kudarca és egyre több az ebből fakadó dühroham, a hiszti. Nem érti a világot és nem tudja megértetni magát. Létezik, de nem tudja olyan dolgokkal, tevékenységekkel múlatni az időt, ami a fejlődését,
tanulását, önkifejezését szolgálnák. Pedig egy kisgyerek számára ez lenne a legfontosabb. A szülők pedig egyre erősebb kudarcot éreznek, és
elkezdenek azon gondolkodni, hogy hol rontották el. Kompenzálnak, és még inkább elébemennek a gyermek igényének, nem várva meg a jelzéseket, kifejezéseket. Ezzel pedig egyáltalán nem ösztönzik a kommunikációt. Vagy éppen a lehető legrosszabb tanácsra hallgatva úgy tesznek, mintha nem értenék meg, hogy mit mond a gyerek – hátha akkor majd mondja. De ez egyáltalán nem így van, nem azért mondja, vagy nem mondja. Mert mondja, mindig mondja, ha tudja, akkor is mondja, ha nem akarjuk, ha unjuk, ha „egész nap be nem áll a szája”. A kompetensnek induló, a világot tudni és
ismerni akaró kisgyerekből magába forduló, irritábilis, tevékenységeiben szegényes, kifejezésmódjában elmaradt kisgyermek lesz, aki megéli a maga tehetetlenségét, de csak előrevételezni, menekülni, vagy ellenállni tud. És akkor …jön a szakember és a jól bevált fejlesztő játékokkal, könyvekkel és képekkel elkezdi fejleszteni a gyermeket, megkísérli megtanítani számára mindazt, ami az életkorának megfelelő készség és képesség, kevésbé
integrálható gyakorlatokat végeztetni velük, és mindezt sok esetben a szülő kizárásával, mert (hányszor hallottam), „akkor nem teljesít úgy, ha bent vagyok”…!
De gondolkodjunk el, hogy mit akarunk elérni? Abban a heti egy órában „teljesítsen” a gyerek és mi lesz a többi aktív, nem alvással töltött időben?
Mit akar a szakember bizonyítani? Azt, hogy ő milyen csoda-lény, hogy képes egy „ilyen” gyerekkel is szót érteni, akár kedvesen, akár erővel és
szigorral, vagy azt, hogy eszközt adjunk a szülő kezébe, akivel éli az életét az adott kisgyermek, hogy a hétköznapok perceiben is képes legyen
támogatni, segíteni, tudatosan, okosan szervezni a gyermek fejlődését, esetleg korrigálni az eltéréseket? Már szinte szállóige számban fut az, hogy
„a szülőt partnerként kell kezelni a terápiákban”. De hogy ez a partnerség mit jelent, arról már nagyon különböző véleményeket, hozzáállásokat tapasztaltam.
Ez a könyv leginkább a szülőknek és a szülőket segítő terapeutáknak szól. Ahhoz szeretnénk kulcsot adni, hogy a különböző funkciók fejlesztése,
kreatív használata miként lehetséges a hétköznapokban, az örömmel végzett tevékenységeken belül, ahol nem kell megerőszakolva feladatra bírni
sem a gyermeket, sem a szülőt. A kulcsszavak az „öröm”, az „együtt” és a „tudatosság”.
A beszéd kialakulásának vonalát követve építettük fel a fejezeteket. Bemutatjuk, hogy egy játéktárgy hányféleképpen használható attól függően, hogy éppen mit szeretnénk gyakorolni a gyermekkel, miközben ő nem veszi észre, hogy „fejlesztve van”, és játszik azzal a játékkal, amit szeret, amit ő
választott. De a felnőtt fejében határozott tudatossággal jelenik meg az a gondolat, javaslat, hogy „most próbáljuk meg úgy, hogy…” és tudom, hogy
mit ajánlok, mit viszek be a játékba, miért pont azt és miért pont úgy. Ehhez szüksége van a szülőnek segítségre. Ez a cél vezérelt minket a könyv elkészítéséhez.
A fejezetek elején játék-ötletek vannak néhány sorban megfogalmazva az adott témáról, majd néhány oldalnyi munkafüzet-jellegű feladatot találnak. A fejezetek a következő területeket fedik le: mozgáskoordináció - tervezés - szabályozás, szenzoros integráció – észlelés, játéktevékenység,
kommunikáció, beszédértés, beszédképző szervek tornáztatása, gondolkodási folyamatok és a kreatív produktív nyelvhasználat, vagyis „szívügyünk”: a kifejező beszéd.